A Gyöngyházipar

A Gyöngyházipar


Műhelyünk családi vállakozásként indult 1952-ben és így működik a mai napig is. Aki járt gyermekkorában a Balatonra nyaralni, biztosan emlékszik a kis fehér kagylóból csiszolt vitorláshajóra, melynek talapzatára még a helységnév is rá volt írva.  Innen indult történetünk, majd az akkor még szép, egészséges és hófehér magyar kagylókból kezdtünk egyszerűbb ékszereket is készíteni. A fantáziának csak az szabott határt, hogy az ékszerekhez való alkatrészeket is el kellett készíteni. Mégis hamar népszerűek lettek termékeink, melyeket kirakodó vásárokon és 25 éven át a BNV-n értékesítettünk, ahonnan számos darab külföldre (többek között Japánba is!) kikerült. 1964-ben a Budapesten működő Gyöngy gomb vállalat gyöngyházgomb részlegét felszámolták és ekkor nagyobb mennyiségű tengeri alapanyaghoz jutottunk, melyből azóta is dolgozunk.

Elsősorban divatékszereket készítünk ebből a gyönyörű anyagból, de kis mennyiségben ezüstbe foglalt ékességek is készülnek. Foglakozunk még továbbá gyöngyházgombok készítésével és bútorrestauráláshoz, új designer bútorok gyöngyházintarziáinak készítéséhez, valamint hangszerkészítéshez való gyöngyház-síkok csiszolásával.

Régi vágyunk vált valóra, amikor 2008 áprilisában résztulajdonosai lettünk egy saját üzletnek, ahol vásárlóink egész évben megtalálhatják termékeinket.


Gyöngyházfényű élet

Illés Lia cikke a gyöngyháziparról a Képes Újságban

(Letölthető PDF verzió ITT)

Imre Károly 1952-ben, akkor váltotta ki az ipart, amikor mindenki más szabadult tőle. A szegedi felső-ipariskolában végzett gép- és elektrotechnikusnak, majd tengerésztisztnek kevés volt a világtengerek nyújtotta szabadság is: teljes függetlenségre vágyott.

- Nem szerettem alkalmazott, beosztott lenni. Olyan tevékenységet kerestem, amelynél nemhogy a főnök, még a konkurencia sem irányít - idézi fel közel fél évszázados törekvéseit házigazdánk. A kagylóhéjcsiszolás ilyen foglalatosságnak bizonyult, az Imre családnak máig nincs vetélytársa. Nem volt persze mellékes körülmény a döntésnél, hogy Imre Károlyt is, feleségét is lenyűgözte a gyöngyházkagyló szivárványos szépsége, természettől adott értékes volta.

- Ám ahhoz, hogy kagylóval foglalkozhassak, előbb halásznak kellett lennem. E 'hasznos vízi állat'-hoz csak valamelyik halászati szövetkezet tagjaként juthattam hozzá.

Imre Károly a gyomai, majd a szolnoki szövetkezetben halászta a kagylókat, mert csak az élő kagylók héja alkalmas feldolgozásra. S közben feleségével együtt szebbnél szebb kitűzőket, klipszeket, karkötőket álmodtak meg.

Ékszereikre azokban a kevéssé cicomás időkben is mindig volt az értéket becsülő vevő a vásárokban. Saját üzletük ugyanis sosem volt Imrééknek, vidéki vásárokon, piacokon keltek el a különleges darabok. A Budapesti Nemzetközi Vásár már foglalkozásuk elismertségének jelentős állomása volt, itt azután évtizedekig kiállítottam. Egyik-másik tengermelléki - japán vagy olasz - kereskedő többtucatnyi ékszert vagy dísztárgyat vásárolt tőlük, s vitte haza az otthon ismeretlen holmikat.

A klipszek, kitűzők mellett a legelső dísztárgy a pici vitorlás volt. Nem tudtak annyit készíteni belőle, amennyit a balatoni kereskedők - akkortájt tizennégyen voltak - el ne adtak volna. A hajócskát később különlegesebb munkák követték. Gyönyörű sakktáblák például: minden kockájuk további kilenc pici kockából kivágva, tökéletesen összecsiszolva. Intarziás bútorok, színházi látcsövek sérült, kitöredezett gyöngyházberakásainak pótlása. Még Habsburg Ottó édesanyjának, Zita királynénak pompás legyezője is Imréék műhelyében újult meg. Akárcsak az esztergomi Keresztény Múzeumban őrzött egyik-másik felbecsülhetetlen értékű kegytárgy.

De mindez már azután volt, hogy a hetvenes években egy szerencsés vétel folytán hozzájutottak a Fővárosi Gyöngyházgombüzem teljes nyersanyagkészletéhez.

- Mi addig csak hazai, édesvízi kagylóval dolgoztunk, s hiába könyörögtünk a gombüzemnek egypár kiló tengerikagyló-héjért. Amikor aztán csődbe mentek, ők könyörögtek nekünk - emlékeznek Imréék, akik ily módon két vagonnyi hulladék kagylóhoz jutottak hozzá. Van ezek közöss ausztráliai, új-zélandi, Japánból származó, meg olyan, amely a Fülöp-szigetek partjainál termett. A tejfehér édesvízi kagylók mellett ezek a tábolról jöttek a szivárvány minden színében ragyoknak. Persze csak a megfelelő kővel végzett csiszolás, polírozás után. Feldarabolásukhoz sem lombfűrészt használnak ma már Imréék, hanem gépeket.

- A kagylóhéj keménységét, akárcsak a féldrágakövekét vagy a gyémántét, Brimmel-fokban mérik - magyarátta Imre Károly. - A gyémánt keménysége 10-es, a kagylóé 4,6-os. Szóval neki kell feszülni, amikor a koronghoz tartom a pici héjdarabot, és ilyen szögben vágom, olyan szögben csiszolom...

Ehhez képest Imréék lányunokája már tizenhárom éves korában elkészítette első önálló darabját.

- Egy domború fazonú kitűzőt választottam, mert ezt a legnehezebb megcsinlni. Ahhoz, hogy szép egyenletes legyen a felület, ne törjön meg sehol, nagyon aprólékosan, a dőlésszöget milliméterenként változtatva kell csiszolnom - meséli Imre Magdolna, aki öt évvel ezelőtt átvette az ipart nagyszüleitől. Kereskedelmi érettségije van, de érthető, hogy a kagylókhoz nagyobb kedvet érzett, hiszen másfél éves korától ott sertepertélt a műhelyben. Szabályosan belenőtt a mesterségbe, s a kézműves- és kirakodó vásárokon ma már az ő szép munkáival találkozni. Vannak saját tervezésű modern darabjai, de a nagyszülei s a családi hagyomány iránti tiszteletből a klasszikus fazonokat is megőrizte. A sok műanyag, festett alumínium és egyéb hitványság között az ő ízléses munkái szinte magukhoz rántják a tekintetet. Ennek ellenére semmiféle titulusa, minősítése nincs.

- Felrótták már nekem, hogy nem vagyok népművész - mondja a fiatalasszony. - Hát én legfeljebb a Fülöp-szigeteken lehetnék az. Egyébként kézművesnek tartom magam.

Ebben a minőségében is részt vehetne rangos vásárokon - ha meg tudná fizetni a helypénzt.

- A Budapesti Tavaszi Fesztivál idejére a Vörösmarty téren 150 ezer forintot kértek egy asztalért. Én ezt az összeget az aprólékos kézi munkával készített, kétszáz-háromszáz forintért árusított klipszeimmel, kitűzőimmel nem tudom megkeresni. Így aztán az ízléstelen bóvli uralja az olyan vásárokat is, amiknek a magyar kézművességet kellene reprezentálniuk.

Amikor Imre Károly és felesége csiszolgatni kezdte a kagylóhéjat, a hivatalos gazdaságpolitika nem támogatta a magánszektort. De azért három gyermeket felneveltek, szép szakmát adtak a kezükbe. A gyöngyházkagylók fénye mintha életüket is beragyogta volna: éltek nagy elégedettségben. Felépítették a fővárosban ürömhegyi házukat, s negyven év után úgy fejezték be az ipart, hogy egy fillér adósságuk nem volt.

Unokájuk vagom mit mesélhet majd negyven év múlva?

Imre Magdolna hatéves Szabolcs fia mindenesetre ott sertepertél a műhelyben anyja körül...